Húha, Ti is annyira izgultok, mint én? Ezennel kezdetét veszi Nagy Shakespeare Projekt. Várunk mindenkit szeretettel. *elvágja a képzeletbeli szalagot* Már nagyon vártam ezt és gondolom ti is szeretnétek rátérni a lényegre, vagyis a Rómeó és Júliára, szóval nem is beszélek tovább. Így nekem is jobb, mert hamarabb alszom ki magam két nap után és nektek is, mert végre jön a remélhetőleg érdekes rész. Jó szórakozást a projekthez és remélem tetszeni fog, amit összehoztam a világhírű szerelmi drámáról.
Egy dráma:
William Shakespeare:
Rómeó és Júlia
 |
| Szerintem az egyik legszebb ez a kiadás. |
Mert ha azt kérik, mondj
egy híres drámát, akkor egy csomó embernek ez ugrik be először.
Miért? Erre nem tudok választ adni. Rómeó és Júlia sztorija
lerágott csont, mindenki ismeri a végkifejletet, mégis mindenki
minden alkalommal reménykedik egy boldog befejezésben, ahányszor
találkozik a történettel (színházban, filmben, különféle
feldolgozásokban), majd mikor a két hősszerelmes meghal,
megkönnyezi.
Február elején határoztam el magam, hogy elolvasom a Rómeó és Júliát, mert már régen terveztem és összeakadtam a Zefirelli változattal, sőt mi több egy molyos szerencsesütim is a Rómeó és Júliából származott. (Ami azóta is a kedvenc valaha kapott sütim: „S ki legkülönb köztük, csak azt szeresd”)
Egy délután alatt befejeztem és teljesen oda és vissza voltam. Azóta is állandóan idézek belőle és véletlenszerű helyeken elszavalom az előhangot. Teljesen a hatása alá vont és imádtam a két hősszerelmes történetét. Pontosan hat halott van a végén, szóval az eddig olvasott Shakespeare drámák közt nálam eddig a Hamlet tartja a rekordot a nyolc hullájával, de már megszoktam, hogy Shakespeare bácsi elvetemültebb, mint George R. R. Martin, hiszen a tragédiái végén kivégzi a komplett szereplőgárdát. Nagyon szeretem az írásmódot, a rímeket és azokat a csodálatosan megfogalmazott monológokat. Mercutio Mab királynő monológja különösen közel áll hozzám és elképesztő volt látni színpadon is. Állandóan szövöm az elméleteket, hogyan lehetett volna ennek a történetnek happy endet kanyarítani, mert sosem nyugszom bele.
 |
| Shakespeare mester teljes valójában. |
A halottak nagy része csak ártatlan áldozata volt a viszálynak, az egyetlen - a véleményem szerint- aki tényleg generálta a feszültséget Tybalt volt, aki egy eléggé negatív karakter, de ha belegondolunk, akkor ő is csak követte a ’tömeget’ az acsarkodással és ha nagyon akarjuk rá is rá lehet húzni az „ártatlan áldozata volt a viszálynak” állítást. Ami furcsa volt számomra, hogy az elején, mikor Rómeó álarcban megjelenik a Capulet bálon, akkor volt egy olyan érzésem, mintha „Capulet-papa” pozitív szereplője lenne ennek, hiszen megakadályozta, hogy Tybalt botrányt csináljon és nekitámadjon Rómeónak, végül meg pont ő volt az, aki elindította a dominódőlést Párissal, ami a tragikus végkifejlethez vezetett. A dajka számomra egy jóakaró és szerethető karakter, aki többynire teljes mellszélességgel támogatja a főszereplőnket, de nem igazán örültem neki, mikor bizonyos pillanatokban inkább Páris felé irányította Júliát. Megértem, hogy féltette és úgy gondolta, Rómeó már sosem jön vissza, de akkor is ki kellett volna tartania Júlia mellett… Mercutio, Rómeó egyik barátja, a szerettei iránt határtalanul hűséges, harcias, de mégis humoros és bohókás karakter az egyik kedvencem. A leírásból valószínűleg rájöttetek, hogy Mercutio egy sokoldalú szereplő. Ha így gondoljátok, akkor bizony nem tévedtek, mert valóban egy színes egyéniség. Benvolio is Rómeó baráti körét erősíti, de őt valahogy nem sikerült megkedvelnem, de nem is negatív a számomra, semleges. Ezek a vélemények egyébként adaptációnként változhatnak, főleg Benvolio, mert őt pl. a francia musicalben kifejezetten szerettem. És jöjjön a karakter, akit nekem sohasem sikerült úgy igazán hová tenni, ami elég meglepő, mivel ő az egyik főszereplő. Júlia. Félreértés ne essék, nincs olyan rögeszmém, hogy minden női főszereplőt utálnék, csak mert női főszereplő. Júliával sincs az égvilágon semmi problémám, de belőlem nem váltott ki konkrétan semmit. Egyszerűen olyan közömbös. Ahogy néztem az adaptációkat ez egyre jobban tudatosult bennem, mert a különböző feldolgozásokban a szereplők más-más vonásait erősítik fel és így a karakterek sokoldalúvá válnak. Példának okáért itt van Rómeó is, aki a Zefirelli filmben egy háát.. elég érzelmes karakter volt (elég sokat sírt..), az Egerben látott drámában egy szeleburdi és heves, a francia musical változatban pedig egy igazi (ex)nőcsábász pasi. Nem arról van szó, hogy a történet közben annyi nője lenne, hanem arról, hogy szó van arról, hogy ő bizony nem veti meg a csajozást és az ezzel járó „extrákat”. Júlia pedig mindig a naiv, fiatal lány maradt, aki kedves és bájos, szerelembe esik, ezért feléled benne a harci ösztön és dacolva a családjával megkíséreli a saját útját járni. Nincsenek olyan különleges és egyedi vonásai, kicsit papírmasé karakternek tűnik. Vagy csak az idő tette azzá, örök rejtély. Bár az is lehetséges, hogy Júliának is csak egy kis formázásra lenne szüksége, mert bevallom, az eredeti műben Rómeónak sincsenek olyan kivételes személyi jegyei, de érte valahogy jobban kaptak a rendezők és az ő karakterén szívesebben kozmetikáztak, mint a kedvesén.
A dráma, a történet és az írásmód már az elején megvett magának kilóra. Nálam a Rómeó és Júliának mondanivalója van, ami nem az elátkozott szerelmesek, hanem az, hogy két család, a Capulet s Montague viszálya miatt mennyi fiatal élete tört derékba. A Rómeó és Júlia szerintem egy olyan alapmű, amit mindenkinek el kéne legalább egyszer olvasni. Nem tökéletes, vannak benne logikai buktatók és az sem biztos, hogy mindenki szeretni fogja, de véleményem szerint megér egy próbát, mert nálam hatalmas kedvenc.
A történet bár össz-vissz négy napot ölel fel, nagyon eseménydús, mert valljuk be, négy napon belül ismerkedni, szerelembe esni, házasodni, ölni, száműzetni magunkat, visszajönni az eredeti helyre és véghezvinni egy öngyilkosságot nem kis teljesítmény. Ha belegondolunk a Rómeó és Júlia véletlenek hatalmas forgataga, mert véletlenül találkoztak, véletlenül pont ellenségek és a levél véletlenül nem ért célba, Rómeó véletlenül néhány perccel lekéste Júlia ébredését vagy épp Júlia véletlenül később tért magához, mint ahogy Rómeó megitta a mérget illetve Lőrinc barát véletlenül pont nem ért időben oda a kriptához, hogy elmagyarázza Rómeónak a tervet, mert véletlenül épp egy hajszállal a hősszerelmes halála után érkezett. Erre utaltam azzal, hogy véletlenek halmaza, mert az és pont ezek miatt a véletlenek miatt szurkolunk mindig a boldog befejezésnek, hátha most véletlenül épp másképp alakul, ami érdekes, mert ha másképp alakulna, akkor meg fel lennénk háborodva és azt hajtogatnánk, hogy „Gyalázat, így eltérni egy ilyen klasszikus történettől”.
A két fordítás közül, amiket olvastam (Kosztolányi Dezső és Mészöly Dezső) én a Kosztolányit favorizálom jobban, talán azért mert azt olvastam először, de mindkettő remek munka. Most nem fogok hosszú elemzéseket írni a drámáról (pedig tudnék), de valószínűleg nem arra vártok, hogy megírjam nektek a következő Apáczais irodalom könyv Rómeó és Júlia fejezetét. Vagyis lehetséges, hogy lenne olyan is, aki épp ezt várja. (Ezzel célzok azokra, akik a neten vadásznak online kitöltött házidogákra, hogy elkerüljék a kötelezők elolvasását.) Ezért inkább a feldolgozásokról írok néhány sort. Előtte elmondanám, hogy mivel megszámlálhatatlan mennyiségű feldolgozás van, így lehetséges, hogy némelyik elkerülte a figyelmemet vagy tudatosan hagytam ki, mivel ez a bejegyzés már így is rekordhosszú. A feldolgozásokat a következő szempontok szerint válogattam össze:
–Népszerű (volt)
–Nekem tetszik, ergo
megnézetném másokkal is
–Annyira abnormális,
hogy muszáj megemlítenem
Találgathattok melyikre
melyik illik rá.
A film:
1996:
Első ízben ezen a
filmen keresztül találkoztam a Rómeó és Júliával néhány éve.
Hát, mit is mondjak, szerintem ez a leggyengébb adaptáció,
számomra logikátlan és nem egy „Mi a rák ez?” pillanatom
volt, miközben néztem. A filmet Baz Luhrmann rendezte, Rómeó és
Júlia szerepében pedig Leonardo DiCapriot és Claire Danest
láthatjuk.
A kirakatszöveg az, hogy
ez a film igen népszerűvé vált az akkori fiatalok körében és
nagyon sikeres lett a maga nemében, több díjat is elnyert és
Leonardo DiCapriot elindította a siker felé. Aha, értem, és
milyen is ez a film valójában? Oké, nem kertelek tovább, ez
pocsék, a 90-es évek minden
elavult és szörnyű elemét tartalmazza, emellett pedig hűségesen
igazodik a klasszikus szövegnek, ami így abszolút ellentmond
egymásnak.
A helyszín az amerikai Verona Beach.
Verona Beach-en szó sincs Verona hercegéről vagy ilyesmi, itt Prince rendőrkapitány osztja az észt, egyébként nem is tudtam, hogy 1996-ban még az volt a trend az USA-ban, hogy a zsaruk kivégzéssel fenyegetőznek a rendőrhelikopterről és száműzik az embereket.. Rómeó megjelenése kicsit tompított, mert jó ideig úgy gondoltam, hogy ő az egyetlen értelmes karakter. Mielőtt beszöknek a Capulet bálba Mercutio drogot ad Rómeónak, bár ez eltörpül ama tény mellett, hogy ebben a pillanatban, Mercutio épp ezüst flitteres szoknyában feszít. Ó, erről jut eszembe, meséltem már, hogy Mercutio valami diszkós örömlánynak öltözve ment Capuletékhez bulizni? Hm..érdekes. Ezt követően van egy rövid képkocka arról, hogy Capulet mama Tybalttal csókolózik, ami már enyhén aberrált vagy csak a bedrogozott Rómeó narkós látomása. Az erkélyjelenetet enyhén átírták, ugyanis az erkélyen kötött eskük helyett Rómeó és Júlia nemes egyszerűséggel beleesik egy medencébe. A Júliát alakító színésznő helyenként kicsit idegesített. Nem tudom megmondani miért, egyszerűen nem tetszett, bár kritikusok szerint az eddigi összes feldolgozásból az ő szájából hatottak a legtermészetesebben azok a szépséges sorok. Nézőpont kérdése. A dajka feltűnően kevesebb szerepet kap, a legfontosabb poénjait konkrétan kivágták. Lőrinc barátról elsőre meg nem mondtam volna, hogy pap, de mikor megláttam az egész hátát befedő tetkóját, ami egy keresztet ábrázol minden világos lett.. Micsoda elhivatottság...
 |
| Sajnálom, de nem tudtam megállni, hogy ezt ne töltsem fel.. |
Az esküvő résznél sem stimmelt minden, de abba már nem szeretnék belekötni. Rómeó a Júliával eltöltött éjszaka után egészen a sivatagig megy, ahol össz-vissz négy lakókocsi van, de nem veszi észre, mikor a postás hozza a hírt Lőrinc baráttól. Mivel a kézbesítő nem talál ott senkit, becsúsztat az ajtaja alatt egy értesítőt, de Rómeó már nem jut el a sarki kispostáig átvenni az ajánlott küldeményt, mert érkezik hozzá a végzetes információ, hogy Júlia halott. Elnézést, hogy az utóbbi néhány mondatban már nem voltam képes moderálni magam és a mondanivalóm csöpög a gúnytól, de ami a szívemen az a számon.. Pardon.. Ami a szívemen, azt pötyögik az ujjaim a klaviatúrán A vége is jócskán át lett írva, Páris és Montague mama mindketten túlélik a sztorit és Júlia pont akkor ébred fel, mikor Rómeó megissza a mérget, a végső monológja elmarad, a nagy zokogás közepette szó nélkül fejbe lövi magát. VÉGE.
Valószínűleg észrevettétek, hogy hadilábon állok ezzel a változattal. Nem azt mondom, hogy nem öltöztethetünk klasszikusokat modern köntösbe, én azt mondom, hogy nem öltöztethetünk klasszikusokat a ’90-es évekből kiszalajtott béna mintás, színes ingekbe és nem erőltethetünk rá transzvesztita jelmezt trapéz farmerrel. Elnézést, ha valakit ezzel megbántottam, nem állt szándékomban, ez a saját véleményem és őszintén mondhatom ez a film engem úgy kiakasztott, mint Szirmai Gergelyt a Szürke ötven árnyalata. Két pozitívumot tudok róla mondani: Leo DiCaprio és a filmzene.
A
film (1968)
 |
| A főszereplők |
Talán a leg kor- és szöveghűbb változat. Rendezte Franco Zeffirelli, főszerepben Leonard Whiting és Olivia Hussey. A szinkron a Mészöly Dezső fordítást vette alapul, de mint mindenben természetesen ebben is vannak szövegbeli eltérések, amik csak azoknak feltűnőek, akik kívülről belülről ismerik mindkét fordítást. Ez utóbbi célzás volt magamra, aki fejben mindig együtt versel a szereplőkkel..
Először is ez a film tele van csupa-csupa szép emberrel. Fogalmam sincs, honnan akasztották le őket, de mindenki megállná a helyét egy Vogue címlapon. Már láttam néhányszor, a legutóbbi alkalmat az osztályommal ejtettem meg irodalom órán, mert pont ezt a művet dolgoztuk fel. Volt néhány észrevételem és többek között rájöttem arra is, hogy a 14 éves fiúkat (általános észrevétel, eszemben sincs beskatulyázni senkit) úgy átlagban nem szabadna Shakespeare közelébe engedni, ugyanis hatalmas pusztítást képesek véghezvinni egy adott drámán. Nem fizikai értelemben, hanem szóban. Mondhatni darabokra cincálták és porba tiporták a filmet, majd azt hiszem valamilyen rohamot kaptak attól, hogy a férfi karakterek sírtak, mert hát „az igazi pasi nem sír”. Mondják ők, a nagy macsók, akiket már kivétel nélkül legalább egyszer láttam khm.. könnyezni És szerintem csórikáim még jól is bírták.
Szóval a film: Először is megjegyezném, tekintve, hogy ’68-ban készült, elég rossz a minősége és bizony örülnék neki, ha megdobnának egy leszinkronizált/feliratos kosztümös változattal is, ami a modern technológiának köszönhetően éles képvilággal rendelkezik. A történet ugyanaz, amit a fentiekben már jó néhányszor kielemeztem. Egyébként Leonard Whiting csak szerintem néz ki úgy, mint Zac Efron?
 |
| Talán ez az egyetlen film, ahol tényleg harisnyás pasik voltak. Egyébként ez Mercutio és Tybalt vívó jelenete. |
Ebben a feldolgozásban, mint minden másikban is, a szereplőknek egy más oldalát fogták meg, mint a korábbiakban. Rómeó érzékeny (de még milyen érzékeny..) oldala kapott rivalda fényt, Júlia pedig azt hiszem az elején inkább gyermeteg, majd a vége felé egyre jobban megkomolyodik, a dajka és Mercutio pedig különösképp tréfás. Amit megjegyeznék, hogy Rómeó ebben a változatban elég sokat sír, talán ő a legtöbbet, ami elég különös lehet és hát.. Zeffirelli művészien erotikus jeleneteinek hála mindenki elgyönyörködhetett néhány hosszú-hosszú másodpercig Rómeó pucér fenekében, ami sokunkból nem váltott ki semmilyen heves reakciót, de a mindenre elszánt szenvedő alanyaink, a drága hímnemű osztálytársak valóságos traumaként élték meg. (Érdekesség: Először a főszereplő színészek nem akarták vállalni ezeket a hiányos öltözetű jeleneteket, ami érthető is, főleg, hogy a Júliát játszó lány csak 17 éves volt, de Zeffirelli meggyőzte őket, hogy ezek a részek ízlésesek és művésziek lesznek.)
A filmzene és a díszlet szerintem nagyon jó lett, korhű és nem is kell ennél több. Ami különleges ebben a filmben, hogy majd ötven éve készült és még mindig az élvezhető kategória maradt, mert a legtöbb régi filmen lassan már csak nevetni lehet, mintsem komolyan venni. Egy igazán jól megalkotott film. Ezeket összevetve szerintem, ha valaki Rómeó és Júlia nézésre vetemedik és mindenképpen olyan változatot szeretne látni, ami 100%-ban az eredeti drámát adja vissza, akkor ez az a változat,ami a leghűbben visszaadja a történetet és megéri megnézni, ugyanis szinte semmi kivetnivalót nem találtam rajta.
A
musical:
Francia
változat (2010)
 |
| Rómeó (Damien Sargue) 2010 |
A francia musicalt is többször előadták/frissítették már az évek során, de talán a két legnépszerűbb az eredeti 2001-es és a 2010-es verzió, ugyanaz a kettő alapja, csak a színészek változtak és néhány apróbb díszlet- és szövegbeli változtatás történt. Épp ezért nem fogok külön írni a kettőről, mert majdhogynem teljesen egyformák. Jöjjenek először is a száraz adatok, ezután pedig majd írok a musicalről részletesebben. Zene-, szöveg- és dalszövegírója Gérard Presgurvic. A 2001-es változatban Rómeó szerepében Damien Sargue-t, Júlia szerepében pedig Cécilia Cara-t láthatjuk. A 2010-es variációban Rómeóként ismét Damien Sargue (immár rövid hajjal) tűnik fel, Júliát pedig Joy Esther alakítja. Készült angol, német, spanyol, román, japán, koreai, orosz, olasz, flamand és magyar fordítása.
 |
| A páros 2001-ben (Damien Sargue és Cécilia Cara) |
Megmondom őszintén a musical volt az, ami miatt beleszerettem a történetbe, fogalmam sincs miért. Először egészen kis koromban a magyar változatból hallottam zenéket (khmm.. Lehetsz király, ami az óta is az egyik kedvencem) és miután elolvastam a drámát döntöttem el, hogy megnézem a musicalt. Sajnos még nem volt szerencsém élőben látni, de youtube-on fent van a francia musical 2001-es és 2010-es variánsa magyar felirattal, ezért ott meg lehet nézni. Eddig nem találtam rá magyarázatot, miért imádom annyira. Gérard Presgurvic kétségtelenül nagyot alkotott és Damien Sargue a kedvenc Rómeóm. Még nem tudtam eldönteni, melyik verzió is tetszik jobban a kettő közül. Ha választani lehetne, akkor az eredeti szereposztás rajongója vagyok, kiegészítve a 2010-es Mercutioval.
A musical néhány helyen eltér, sietteti az eseményeket, de remekül kihangsúlyozta, hogy ez nem a két szerelmesről szól, hanem a családok viszályáról. Míg a Zefirelli filmben számomra túlságosan sok volt a „nyál”, ha szabad így fogalmaznom, ez teljesen másfelé sarkította ki a történetet. Az első felvonás már rögtön egy olyan dallal nyit (Vérone), ami másról sem szól csak a harcról, a viszályról. Majd következik ismét egy szám, amit Capuletné és Montaguené ad elő a gyűlöletről. (La haine) Úgy vettem észre, hogy ez a darab a gyűlölet és a szerelem között lavírozik egészen a végéig, megtartva a tökéletes egyensúlyt. Mindemellett nem csak a két család ellentétéről kapunk szélesebb képet, hanem Tybaltot is tüzetesebben megismerhetjük, pl. behoztak egy olyan szálat, miszerint Tybalt is szerelmes Júliába.
 |
| Félreértés ne essék, ez nem a Démonok között egyik jelenete.. |
Az is kisebb változtatás volt, hogy Rómeó és Júlia szerelme nem maradt olyan titokban, mint eredetileg, ugyanis itt pletykálnak a népek, Benvolio és Mercutio is számon kéri emiatt Rómeót, sőt Tybalt is tud róla. Majdhogynem minden fontosabb szereplőnek van egy szólója, amiből következtethetünk a tetteik okára, az érzelmeikre és a gondolataikra, ami még összetettebbé teszi a cselekményt. A zenéket és a koreográfiákat egyszerűen imádom, oda meg vissza vagyok a két fő színért, és ahogy ezzel jelképezik a két családot (piros és kék). Tetejébe, ahogy a halált szimbolizálták egy új karakterrel, ha lehet karakternek mondani, több mint zseniális. Először nem tudtam, hogy ki akar lenni az a nő ezüstbe és fehérbe öltözve, de szépen lassan leesett és azután végig ilyen ”Le a kalappal, egyedülálló ötlet” arckifejezéssel bámultam.A hangulata egyszerűen megragad, és nem enged el, a hatása alá von az egész. A daloktól libabőrös lett a karom, a színészi játék nagyon profi. Damien Sargue számomra mindig Rómeó lesz. Egyszerűen annyira passzol hozzá a szerep, hogy konkrétan végigolvadoztam. Gyönyörű hangja van, egyszerűen beleremegtem, mikor énekelt, ráadásul elég szép szál fiú, meg kell hagyni. Rövid és hosszú hajjal is tökéletes Rómeó volt. Itt külön megemlíteném még a Mercutiot alakító színészt a 2010-es változatból, mert rajongok ezért az alakításért, amit itt mutatott. Talán John Eyzen az új kedvenc Mercutiommá avanzsált? Nem tudom, mi van ebben a színészben, de egyszerűen muszáj rá figyelni. Élvezi, amit csinál, beleéli magát a szerepeibe és nagyjából egymillió fokon ég. Magára vonzza a tekintetet és tökéletes Mercutio volt. Kicsit őrült és szemtelen, de ilyennek kellett lennie. A Júliát alakító lány is kétségtelenül tehetséges színésznő, de mint általában a Júliát játszó színésznők, ő sem fogott meg. Fentebb, a drámáról alkotott véleményemnél leírtam ennek a magyarázatát és nem is fűznék hozzá többet. Júliáról már nem tudunk több bőrt lehúzni. Talán a 2001-es verzióban Cécilia Cara Júliáját jobban kedveltem.
Azt kell mondjam, nekem ez a kedvenc adaptációm. Nagyon romantikus, nagyon gyönyörű, de hát mit is várhatnánk a franciáktól?
A dalok közül ki is emelnék néhányat, amiket különösen szeretek.
-Vérone (a link a 2001-es Vérone-re mutat)
-Un jour (a link a 2010-es Un jour magyar feliratos verziórája mutat)
-Les rois du monde (2010)
-J’ai Peur (2001)
-Le balcon (2010 magyar felirattal)
-Les beaux, les laids (2001)
-Aimer (2001)
-Le duel (2010)
West Side Story: A musical film verziója (1961)
Rendezte Robert Wise és Jerome Robbins. Főszerepben Richard Beymer és Natalie Wood.
Mi is az a West Side Story? A Rómeó és Júlia átkonvertálva New York West Side negyedének bandaháborúira és a ’60-évekre. A kerettörténet ugyanaz, apróbb eltérésekkel és névváltoztatásokkal. Két banda harcol a West Side negyedben, a Jets és a Sharks, előbbinek tagjai amerikaiak, utóbbinak pedig Puerto Rico-i bevándorlók. A bonyodalom ott kezdődik, mikor a Jets egyik tagja beleszeret, a Sharks bandavezérének húgába és így szövi magát a történet.
A maga idejében ez egy nagyon népszerű alkotás volt, amit el is hiszek, de nem leszek népszerű, amiatt, amit most írni fogok róla. Vegyes érzelmeim vannak vele kapcsolatban.
Az elején, mikor belecsöppentünk a bandaháborúba, akkor átfutott egy ilyen „Na, így kell klasszikusokat modern köntösbe öltöztetni” gondolat a fejemen és ez mellett ki is tartok, mert ez nem erőltette az eredeti neveket és szövegkönyvet. Ez egy teljesen más dolog ugyanazzal a forgatókönyvvel, ami egy szempontból zseniális és nagyon király, más oldalról pedig több sebből vérzik.
Szóval a két banda részei és a bandaháború ötlete nagyon tetszett, a probléma a főszereplőkkel volt számomra. Tony és Maria. Mariat talán jobban kedveltem, mint úgy általában a Júliákat, de a Rómeónk elég gyengére sikerült. Bevallom, utáltam. A hajamat téptem minden Tony résznél. Úgy általában a feldolgozások Rómeóit szeretni szoktam, akármilyen csöpögősek is, de ez már túlment minden határon. És én a Zeffirelli filmre mondtam, hogy néha kicsit túlságosan szentimentális? Ez magasan veri azt. Szegény, szerencsétlen Tony egy báránylelkű papucs és hiába adják elő az elején, hogy ő milyen nagy macsó és milyen bunyós, ebből nem látunk semmit. Még Bernardot -aki ebben a filmben a kedvenc szereplőm és az ügyeletes Tybalt- is véletlenül ölte meg. Szóval, ne haragudjatok, de a film nézése közben végig tűkön ülve vártam a pillanatot, mikor meghal, mert olyan mafla volt és bárgyú, hogy a hideg rázott. Értem én, hogy a Rómeó féle karakterek úgy átlagosan néha kicsit túl romantikusak és talán még sírnak is, de az nem jelenti azt, hogy ilyen bambák legyenek. Tony nem sírt, neki egyszerűen nem volt egy értelmes dialógusa sem. Ennyi elég is Tonyról, mert a végén meglincselnek a rajongók. Jöjjön hát az ő Júliája, akit a végére sikerült is megkedvelni. Az elején lefolytatott ’Ez olyan, mint egy álom, nézd, hideg a kezem. Jé, a te kezed forró’ dialógus után küldtem volna mindkettőjüket a pokolra, de Marianak valahogy sikerült kikupálódnia a végére és szimpatikus szereplővé vált. Ami miatt elég szomorú voltam, hogy Mercutio karakterét majdhogynem teljesen kihagyták. Persze, ki lehet következtetni, hogy ebben a verzióban ki is lenne Mercutio, de sajnos Riff mindenre hasonlított, csak Mercutiora nem. Nem volt meg benne az a kis bolondság és humor, ami Mercutioban van.
Bár az eddig leírtak alapján hiába tűnik elveszettnek ez a sztori, azért annyira végzetesen nem az. A kedvenc szereplőm pont annak a szereplőnek az alteregója lett, akit egyébként nem szeretek. Bernardo, röviden Nardo alias Tybalt. Már az elején kiszúrtam és egészen a haláláig szerettem, mert olyan latinos volt, ha létezik egyáltalán ilyen szó. Tetszett a humora, a gesztusai és a természete. A francia musicalnél Mercutiora mondtam, hogy magára vonja a figyelmet, kitűnik a többi közül és felkelti az érdeklődést, itt pedig Nardo felel meg ezeknek a kritériumoknak. George Chakiris színészi játéka sem volt elhanyagolható, nem csoda, hogy Bernardo szerepével a legjobb mellékszereplőnek járó Golden Globe- és Oscar-díjat is megkapta. A másik kedvenc szereplőm Anita volt, akire nem tudok kit ráhúzni az eredeti drámából. Őt Rita Moreno elevenítette meg, aki szintén bezsebelt a szerepéért egy Oscar-t és egy Golden Globe-ot.
A zenék többsége nagyon tetszett, leginkább a mára már igen híressé vált America-t és a Gee, Officer Krupke-ot tudnám kiemelni, de kétségkívül az America tetszett a legjobban. Az éneken kívül igen nagy hangsúlyt kapott a tánc is, tele van nagyszerű koreográfiákkal és majdhogynem annyit táncolnak, mint énekelnek, ami meglepő módon szerfelett kifejező.
A végkifejletet eléggé megváltoztatták, de azt nem árulom el pontosan miért is és ennek a változtatásnak örültem. Mert az eredeti finálé valahogy nem passzolt ehhez a bandaháborús beütéshez. Ezzel a befejezéssel én teljesen meg voltam elégedve kitalálni sem lehetett volna jobbat. Ez így tökéletes lezárása volt a cselekménynek.
Ezeket összevetve, ha egy igazán jól modernizált Rómeó és Júliát szeretnétek látni a ’60-as évek Amerikájának bandaháborúiról, akkor abszolút megéri megnézni, és ha Tony egy kicsit elijeszt titeket, akkor is tartsatok ki, mert voltak benne olyan részek, ami meglepő módon nekem, aki fentebb mindenféle jelzőt ráaggatott a West Side Story Rómeójára, is nagyon tetszett, főleg a korábban említett két betétdalt. Hála az égnek nem Tony körül forgott az egész, úgyhogy őt szimplán elkönyveltem idegesítő szereplőnek és koncentráltam azokra, akiket szerettem, pl. Nardora.
Shakespeare in love-Szerelmes Shakespeare (1998)
John Madden rendezésében, Joseph Fiennes és Gwyneth Paltrow főszereplésével.
Elhiszitek nekem, hogy egy filmről, amit imádtál sokkal nehezebb összefüggő szöveget alkotni, mint egy olyanról, amit szívből utálsz? Ez nem is igazán egy Rómeó és Júlia átdolgozás. Ez nem a drámáról szól, hanem a drámát megalkotó emberről. Először nem is tudtam hogyan hozzáállni, mert szinte semmit sem tudtam a cselekményről, de már az első néhány képkockánál láttam, hogy imádni fogom.
 |
| A fiatal Shakespeare a filmben. |
A történet középpontjában természetesen a fiatal William Shakespeare áll. Már rögtön az elején beindul a cselekmény, Will Shakespeare-t mindenki sürgeti, valaki egy tragédiát, valaki egy új vígjátékot követel, belőle pedig kiveszett az ihlet. Nem képes újat alkotni, nem jók az ötletei, úgy gondolja, hogy elhagyta a tehetsége. A színházigazgatók és a támogatók egyre csak sürgetik ő pedig a nagy nyomás alatt sem tud semmit felmutatni. A történet nem másról szól, mint a Philip Henslowe által kért vígjátékról, a Rómeó és Etelka, a kalóz leánya címűről, mert a film szerint így indult a Rómeó és Júlia… Rómeóval és Etelkával… (Itt azért zárójelben megjegyzem, hogy ez csupán fikció. Találgatás a Rómeó és Júlia körülményeiről.) Ott tartottunk, hogy Shakespeare-től egyre csak követelik az új vígjátékot, neki pedig nem jut eszébe semmi és akkor megjelenik, főszereplőnkbe belecsap, mint a villám, nem más, mint a szerelem. Will egy véletlen folytán összefut Lady Violával és rögtön belehabarodik. A cselekmény közben egy másik szálon is fut. Ott van Viola, akinek mindene megvan, rang, pénz, de ő mégis minden egyes színházi előadásra elmegy a városban és költészet, szerelem és művészet után vágyakozik. Egyszer pedig gondol egyet és férfinak öltözve elmegy Shakespeare mester új komédiájának meghallgatására. Tudniillik, akkoriban a férfiak játszották a női szerepeket is a színházakban, egyébként az ókori görög színházban is így volt. A drámaíró megkapja a múzsáját Viola személyében és a saját érzelmeit, a saját életét is beleszövi a történetbe, majd szép lassan a Rómeó és Etelka című vígjáték Rómeó és Júlia tragédiájába torkollik.
Még ha nem is alapszik igaz történeten, szerintem tökéletesen bemutatja az akkori társadalmi helyzetet és beleleshetünk, hogyan is működik a 16. századi színház. Készüljetek fel, hogy ezt a filmet én bálványozni fogom! Először is rajongtam Shakespeare karakteréért. Persze, ott van a tény, hogy elég jóképű volt az őt játszó színész, de még mennyire, de az alakítása sem volt kispályás, Oscart neki.
 |
| Őt nem hagyhattam ki, nagyon bírtam az öreglányt. |
A filmben azért sok Rómeó és Júlia motívum/jelenet is feltűnt, pl. az erkélyjelenet, a szerelmesek búcsúzása, miután Rómeót száműzték stb. Megragadó volt, ahogy a drámaíró beleszövi az életét a darabba és ez által az megelevenedik, valóságos lesz. A szerző a saját érzéseit vetette papírra és végső soron nem azért írt, mert azt megkövetelték tőle, hanem azért, mert úgy érzi, belehal, ha nem írja le azt, ami az eszébe jutott. Mert ez a Szerelmes Shakespeare: színház, szerelem, szenvedély, művészet és csupa-csupa dráma, minden alapanyag megvan hozzá, hogy ez egy jó film legyen és az is lett. A szereposztást nagyon eltalálták és még humoros is volt a maga módján. Kár, hogy nem valóságos a történet és, hogy a Rómeó és Júlia nem ilyen módon keletkezett, hanem valószínűleg csak leült és megírta azt, ami eszébe jutott, bár ki tudja.. Szerintem abban egyetértünk, hogy a Rómeó és Júlia akkor is remek alkotás, ha ilyen történet veszi körül és akkor is, ha Shakespeare csak leült és megírta… Shakespeare rajongóknak, drámakedvelőknek, a színház szerelmeseinek és művészlelkeknek kötelező!
Magyar musical:
2004. január 23-án mutatták be a Budapesti Operettszínházban, Kerényi Miklós Gábor rendezésében. A Szegedi Szabadtéri Játékokon DVD felvétel is készült róla. Főszereplők (a Szegedi Szabadtéri Játékokon, vagyis a DVD verzión): Dolhai Attila (Rómeó), Szinetár Dóra (Júlia), Mészáros Árpád Zsolt (Benvolio), Bereczki Zoltán (Mercutio), Szabó P. Szilveszter (Tybalt), Csengeri Ottilia (Montaguené), Janza Kata (Capuletné), Náray Erika (Dada), Csuha Lajos (Capulet), Németh Attila (Verona hercege), Földes Tamás (Lőrinc Barát), Homonnay Zsolt (Páris).
 |
| Rómeó és Júlia a bálon |
Húha, nekem nagyon tetszett, bár néhány változtatáson nagyon kiakadtam. Az eredeti francia verzió alapján készült, mégis más, mégis újabb. Mint mondtam már korábban, én a francia verzióba szerettem bele, Damien Sargue a kedvenc Rómeóm és azokat a dalokat bálványozom legtöbbször. Ezért kicsit szkeptikusan is álltam hozzá a magyarhoz, nem csalódtam, van is néhány kiemelni valóm, ami különösen pozitívan jött ki. A magyar verzió az egyetlen, ahol szerettem Benvoliot. Ebben Benvolio karakterét is olyan humorosra és pimaszra formálták, mint amilyen Mercutio, ezért az ő karaktere abszolút kedvenc lett nálam. A másik, amire már Benvolionál is utaltam, az a humor. Tele van tűzdelve az egész jó poénokkal, amik nagyon jól veszik ki magukat, a legtöbbet természetesen Benvolionak és Mercutionak köszönhetjük. A másik, ami tetszett és megemlítettem az eredeti francia verziónál, hogy nagy hangsúlyt fektetnek a város kettészakadására és a gyűlölködésre. Bereczki Zoltán szerintem nagyon jó Mercutio volt, remekül hozta a karakterét, bár számomra még mindig John Eyzen a született Mercutio. Szinetár Dóra pedig azokhoz a Júliákhoz tartozott, akiket tényleg kedveltem.
Észrevettem, hogy amit általában csak néhány karakternél látok, hogy élvezi k a játékot, a dalokat, a táncot az most mindenkinél, még a statisztáknál is észrevehető volt és így még jobb volt az egész, mert a néző még jobban átélte . Egyszerűen lüktetett a színpad, a szereplők vibráltak és kb. 1000 fokon égtek. Nem fogták vissza magukat, a főszereplők is mindent beleadtak, táncoltak, játszottak és élvezték, ezzel ellentétben a francia kicsit vérszegénynek is tűnhet, hiszen abban a színészek nem mozogtak annyit. A két fő színt, a pirosat és a kéket nem tartották meg annyira, többnyire barnában voltak a szereplők, de a díszlet nagyon látványos volt. A fáklyák és a díszlet… elképesztően hatásos.
A zenék közül érdekes módon voltak olyanok, amik jobban tetszettek a magyar fordításban. (Verona, Azt beszélik itt, Hahaha). Volt néhány, ami közül nem tudok dönteni, de kétségtelen, hogy van, ami nem lett olyan jó magyarul, mert valljuk be, nem könnyű munka egy teljesen más mentalitású nyelvről valamit átírni magyarra úgy, hogy a dallam ugyanaz maradjon.
 |
| Az egyik legszebb pillanata a musicalnek |
És most jöjjön a feketeleves: A vége. Hogyan? Mégis miért? És kinek jutott ez eszébe? Ezen nagyon kiborultam, mert nem lehet egy ilyen nagyságú klasszikust így megváltoztatni… Miért nem ihatott itt is mérget Rómeó? Miért kellett felakasztani? Annyira tetszett és annyira örültem neki, hogy ennyire jól megcsinálták magyarul, aztán jött a hideg zuhany. Még mindig nem fér a fejembe, hogy mi okból tértek el, de nem is szeretnék több sort erre áldozni, csak szükségesnek éreztem megemlíteni. Egyébként a másik csak elhanyagolhatóan zavaró tényező: a homlokon lévő mikrofon. Az első néhány jelenetnél a falra másztam tőle, de utána már megszokható.
És végül az egymilliós kérdés. A francia vagy a magyar verzió a jobb? Én azt mondom mindkettő. Bár elfogult vagyok a franciával a színészek, a nyelv és úgy az egész miatt, és, mert ez az eredeti, de úgy gondolom, hogy a magyart is megéri megnézni. Hiába a 2001-es francia variáns az alapja mindkettőnek, a magyar mégiscsak kicsit más felfogás, a szereplők más vérmérsékletűek és bár az én szívemhez közelebb áll a francia musical temperamentuma, attól még őszintén ajánlom mindkettőt. Engem a francia jobban meghatott, meg is könnyeztem, a magyar nézése közben sajnos túlságosan el voltam foglalva az akasztás miatti hitetlenkedéssel és eszembe sem jutott meghatódni. A francia romantikusabb, líraibb és olyan megfoghatatlanul gyönyörűen érzelmes, a magyar pedig majd kicsattan az élettől és humoros és egyszerűen vibrál. Mindenki döntse el, hogy neki melyik tetszik jobban, nekem hivatalosan is ez a két feldolgozás a kedvencem. Azt ajánlom, hogyha valaki kíváncsi a musicalakre, akkor megéri megnézni mindkettőt. Sajnos ezt a magyar musicalt már nem láthatjuk az eredeti felosztásban, ami a DVD-n is van, de attól függetlenül még mindig egy nagy élmény lehet, úgyhogy ha van esélyetek eljutni egy előadásra az Operettszínházba, ki ne hagyjátok.
Ugyanazok a dalok ugyanabban a sorrendben, mint fentebb, ezúttal a magyar verzió:
Suzanne Selfors: Mentsük meg Júliát!
A kerettörténet lényege az, hogy a főszereplő lány, Mimi már egészen fiatalon egy színházban játszik, de ő nem akarja ezt. Az anyja vágya, hogy Mimi minden Wallingfordhoz híven a színészi hivatást választja, de a lány teljesen mást akar, orvosi egyetemre menni. Egy véletlen folytán ő, és a darabbeli Rómeó belecsöppenek a 16. századi Veronába és részt vesznek a történetben, Mimi eltökéli, hogy megváltoztatja a végkifejletet és nem hagyja Júliát meghalni, de közben nagyobb gondjuk is támad, ugyanis a megjelenésük megváltoztatta a történetet.Először is nehezen tudtam Mimivel azonosulni, ugyanis imádom a színház minden szegletét, a színpadot, a nézőtért, a díszleteket, a jelmezeket, ez az én egyik szenvedélyem, pont ezért nem igazán sikerült megértenem, hogy Miminek mi is a problémája. Más ölni tudna azért, hogy a színházban, a Shakespeare darabokban és a színészet világában nőjön fel, ő pedig csak nyafogott. Idővel megértettem, hogy nem szereti azt csinálni, hiszen én is ugyanúgy hisztiznék, hogyha arra kényszerítenének, hogy embereket műtsek. Troy pedig elég papírmasé karakter volt, de hát melyik srác nem papírmasé egy cukormázas ifjúsági történetben? Az, ahogy átdolgozta az írónő a darabot részben nagyon tetszett, de részben nem értettem egyet.
Kezdjük azzal, amit nem szerettem.. Mi lett Mercutioval és Benvolioval? Én nagyon szerettem őket a darabban és szeretem is, de ebben a könyvben Mercutio alig szerepel, Benvolio pedig egy szoknyapecér seggfej, ráadásul Rómeó is túl mélabús volt az én ízlésemnek és bevallom, én inkább az eredeti Rómeó és Júlia sztorit preferálom, mert igencsak vérzett a szívem egy Shakespeare rímért a végére.
Az viszont nagyon tetszett, ahogy bemutatta a várost, ahogy jobban belementünk a két család közti konfliktus okaiba és hogy a modern világból származó főszereplőinket is jobban megismertük. A legvégére Troy már nem is lett olyan papírmasé és Mimi sem csak egy önsajnáló hisztis liba volt. A könyvben szereplő anyák (Capuletné és Mimi édesanyja) is tanultak a hibáikból és rájöttek, hogy fölösleges olyanra kényszeríteni a gyerekeiket, amit nem akarnak, bár végül Capuletné csak odadöfött egyet..SPOILEREK SORA KÖVETKEZIK És végre valahára megkaptam a hőn vágyott Rómeó és Júlia happy endemet, amiért már akkor siránkoztam, mikor elkezdtem jobban belemerülni a feldolgozásokba.
A történet vége engem keserédes szájízzel töltött el, olyan érzésem volt, mintha évekig figyelemmel követtem volna egy sorozatot és egyszerűen vége. Természetesen mindenki megkapta, amit akart, Mimi az orvosira ment, Troy olyan zenét játszott, amit akart, Mimi anyja újrakezdte a színészkedést és mivel mindenki szétszéledt, a Wallingford színház bezárta kapuit. Mindig szomorú, hogyha egy dolog véget ér, de számomra, ha bezár egy színház, az maga a tragédia. Tudom, hogy az effajta vonzódás a színházak felé már-már beteges lehet, de egyszerűen vérzik a szívem minden végét járó színházért. Az elegáns hely, ami annyi történetnek adott helyszínt, ahol a színészek a hétköznapjaikat töltötték a próbákon, ahol az előadás előtt a nézőtér megtelt és izgatott pusmogásuk betöltötte a teret, ahol egy komédia alkalmával mindenki önfeledten kacagott, de egy Rómeó és Júlia kaliberű előadásnál a könnyeivel küszködött. A színházakat betölti a szenvedély, a művészet és az érzelmek forgataga, és ha egy színház fénye kihuny, az egy tragédia. Ezek után, lehet, hogy el kéne látogatnom egy szakemberhez…
Humoros, aranyos, romantikus ifjúsági történet egy kis Shakepearerel és színházzal keverve. Nekem nagyon tetszett, főleg Shakespeare és a színház miatt. Egyszer olvasós regény, pihizős délutánokra alkalmas.
Egyéb, kicsit talán meglepő feldolgozások
Ezeket egy külön kategóriába soroltam, ugyanis egyikről nem szeretnék oldalakat írni. Ezek egy szempontból bizarr, más szempontból aranyos feldolgozások, bár néhány dolog nálam kiütötte a biztosítékot.
Romeo X Juliet
Egy kevésbé furával kezdem, az pedig az anime verzió. Sokaknak valószínűleg tetszik és ezt meg is értem, viszont nekem az a néhány epizód, amit megnéztem elég volt. A manga és anime nem az én világom, sosem találtam meg a bennük rejlő értékeket, gyerekkoromban sem szerettem és ez sem tetszett igazán. A változtatásoktól és fura viselt dolgaitól is hanyatt dobtam magam. Ami talán legjobban ütött az a helyszín, a jövőbeli, lebegő város, Neo Verona és az oldalt lévő fényképen megtekinthető repülő ló.
Gnomeo és Juliet
A Rómeó és Júlia animációs filmben és a szereplők törpék. Kicsit fura, de egyébként aranyos, ha elvonatkoztatunk Shakespeare-től és attól, hogy most valószínűleg forog a sírjában.
Romeo and Juliet: Sealed with a kiss
Jó, ez volt az, ami a legjobban fájt, Rómeó és Júlia történet, a szereplők fókák és boldog vége van. A happy endnek még örülhetnék is, mert régóta vágyom egyre, de a fókák.. Hát, igen, végül is gyerekeknek készült, de elég groteszk dolog volt fókákat berakni szereplőnek. A törpéket még megértem, mert akkor ahelyett, hogy Rómeó szép magas legény lenne, kapunk egy Tyrion Lannistert, de a fókák. Na, ez már tényleg elég beteg vicc. Sajnálom, ez is cuki és aranyos, de akárhányszor eszembe jutott a dráma és az eredeti történet kirázott a hideg emiatt.
És végezetül, ha belegondolunk minden tiltott szerelemről szóló történetnek a Rómeó és Júlia az alapja. Bella és Edward, tudom, hogy fáj ezt hallani, de nem, nem ti voltatok az elsők ezen a téren. Ami érdekes, hogy a High School Musical nevezetű film és folytatásai is a Rómeó és Júlia alapján készültek elvileg. Én sok párhuzamot nem veszek észre, maximum annyi, hogy a menő kosaras srác, alias Montague és a kisegér tudóspalánta lány, alias Capulet nem randizhatnak, mert az az East gimi hierarchiájának végét jelentené. És igen, régen én is megszállott rajongója voltam, de ki nem?
És még itt a bejegyzés végén szeretném megköszönni a résztvevőknek, hogy annyit dolgoznak a projekten és, hogy segítettek megvalósítani az egészet. Most túl fáradt vagyok ahhoz, hogy megírjak egy komplett beszédet, de amint vége a projektnek majd rátérek egy nagyobb szabású Királyak voltatok beszédre. Remélem tetszett a kis összeállításom és kedvet kaptatok egy kis Rómeó és Júliához.
Azt a mindenit, milyen hosszú lett tényleg! :D Az enyém is hosszú lesz, bár nem ennyire - a Coriolanushoz messze nem készült ennyi feldolgozás sajnos, de azért megteszem, ami tőlem telik! :)
VálaszTörlésEgyelőre még csak átfutottam úgy nagyjából, de szeretném megjegyezni, hogy a DiCaprio-féle film tényleg sikeres volt annak idején! :D Én mondjuk csak pár évvel később láttam, 2000 körül, nekem tetszett. :$ És nagyon szerettük a soundtrackjét! :)
A Fellini-filmet még nem láttam - szégyen-gyalázat egy olasz kéttannyelvű gimit végzett egyéntől :'D -, de mindenképp pótolom majd.
A mangát láttad amúgy? Mert az is van ám: http://moly.hu/konyvek/william-shakespeare-sonia-leong-romeo-es-julia :D Nem tudom, milyen, nem olvastam, csak valamelyik nap belebotlottam, és most eszembe jutott. :)
Na, most pedig elolvasom figyelmesen az egész bejegyzést. :D
Persze, nem is azt mondtam, hogy nem tetszhet senkinek, elhiszem, hogy nagy siker volt, de ennek ellenére nekem nem jött be, nem vagyunk egyformák, de a soundtrackjét én is szeretem, meg is említettem, hogy DiCaprio és a filmzene tényleg jó :)) Igen, a mangáról is hallottam, de azt nem igazán sikerült megtalálnom sehol és amúgy sem vagyok nagy manga/anime rajongó, szóval kimaradt az életemből :))
TörlésHát az is igaz, hogy akkor az akkori fiataloknak máshogy jött ez le, mint ma a mai fiataloknak. Vagy nem tudom. :) Mi a 2000-es évek gimiben rajongtunk érte. :D
TörlésHát, ezt a mangát elnézve, talán jobb is, hogy kihagytad, bár szívesen olvasnám kritizáló soraidat róla, mert tök jól csinálod! :D Elolvastam az egész bejegyzést, nagyon jó lett, érződik a lelkesedés is meg minden! A negatív kritikáid is jók, mert nem intézed el annyival, hogy "ez szar és kész", hanem értelmesen állsz hozzá, és meglátod ezekben a művekben is a pozitívumokat. :) Ez nagyon jó, maradj ilyen! :)
Ó, most kedvem támadt megnézni megint a Szerelmes Shakespeare-t, anno áltsulis osztállyal moziban néztük (tejóég milyen öreg vagyok! o_O) :D Lehet most megnézem majd eredeti angol hanggal... és a Zeffirellit is megnézem ám - bakker most látom, az előző hsz-ben Fellini-t írtam, de ciki... :'D Na mindegy.
Való igaz, hogy én nehezebben tolerálom a '90-es évekre utaló elemeket :))
TörlésKöszönöm, sosem voltam annak a híve, hogy valamit fogjunk meg és húzzuk le a sárga földig, mert minimum meg kell indokolni, hogy miért nem tetszett nekem. Én sem szeretem, hogyha az én kedvenceimre indokolatlanul mondják, hogy rossz,de ha megindokolják, akkor elfogadom. :))
Annyi baj legyen :))
Én simán kedvet kaptam, főleg a rajzfilmekhez. Hogy azok, hogyan maradhattak eddig ki nekem!
VálaszTörlésSzia! A bejegyzést még megjelenésekor elolvastam, de csak most jutok íráshoz. Először is gratula, nagyon jól összeszedett, mégha nem is 100%-ban értek egyet, de ez a jó, mert így van miről beszélgetni :)
VálaszTörlésA DiCaprio film: mikor én láttam 15 évesen, az bizony még a 90-es évek végén volt, abban nőttem fel így engem ez nem borított ki. Mondjuk tény, hogy elsőre nekem sem tetszett, sőt másodszorra, harmadszorra sem, pedig akkoriban a DiCaprio fanságom még csupán esztétikai és nem művészi minőségében létezett. Aztán beérett a dolog. Talán nem sokkal az első musical után, mikor elkapott a Rómeó láz. És akkor egyszercsak megvilágosodásként megértettem és megszerettem ezt a filmet. A lift-jelenet volt az első Shakespeare dialógus, amit megtanultam a film miatt. :)
A musical: na itt nagy bólogatások, bár nekem az első szereposztás a kedvencem, azt ismertem és szerettem meg. Persze nem vetem meg Rómeót és Benvoliot, de a nagy szerelmem Tybalt lett a nagy sörényével és azzal az elképesztő energiával, ami áradt belőle. Titokban megsúgom, akkoriban éltem Anita Blake korszakom és ő volt az én tökéletes Asher megszemélyesítőm. (Igen, Shakespeare mellé ez is befért. :p) Nehezen viseltem a stílusváltast az új feldolgozásban, de örültem hogy láthatom. A külön szám, amit a molyon linkeltél az újból, az nálam is kedvenc :)
Volt "szerencsém" látni Eszenyi adaptációját is Rómeó ügyben.Erről egyszer összeszedtem a gondolataim molyon, ha nem haragszol, változatlan formában idebiggyeszteném. Belekeveredik ugyan kicsit Madách is, de az indokaim miatt így párban működnek igazán.
VálaszTörlésmoly.hu, 2014: Shakespesre nagy kedvencem,így a műveiből jónéhány feldolgozást láttam már mindenféle formában, de sajnos Eszenyi Enikő rendezését egyszerűen nem tudtam befogadni. Az eredeti szöveget még nyomokban sem hallani, az új (Varró Dániel) pedig számomra már túl szlenges, túl erőltetett és túlságosan frivol. Nem az újítás a legnagyobb bajom, hanem a milyensége, mivel Eszenyi elmondása szerint a fiatalokhoz akarja ezáltal közelebb hozni. Én nem ezt látnám a megfelelő útnak. Az eredeti mű tiszta szerelemről szólt, itt pedig csak „kupakolást” kaptam. Zavart a pesti mai környezet a korhű jelmezekkel keverve. Céltalannak találtam. A színpadtechnika látványos, de olyan gyorsan változik, hogy eltűnik mögötte a mondanivaló. Ettől függetlenül elismerésem a két főszreplő akrobatamutatványaiért az erkélyjelenetben, bár nem kifejezetten színészi munka. Életemben először csalódottan távoztam színházból…
Madách nem vonzottkülönösebben, de Alföldi darabja viszont kifejezetten tetszett. Pont azért, amiért a másik nem. Ez is rendhagyó előadás volt, de másképp. Bár a szöveg itt is változott, de hűbb maradt az eredetihez. A kellékek és jelmezek modernek, sokszor szimbolikusak, de láttam a célt és a mondanivalót benne. Az oly sokat kritizált római színről meg csak annyit, inkább lássa ezt a gyerekem, és kérdezzen,én meg válaszolok (mert van válasz, mert a római szokások sem voltak különbek, az pedig történelem, lehet róla mesélni), mintsem két órán keresztül színtiszta szlenget hallgasson irodalmi nevelés céljából, mert az ott elhangzó szóvicceket màr nem biztos hogy tudnám és szeretném megmagyarázni…Ráadásul itt a színészektől valóban színészi játékot kaptam.
Egyébként a filmre visszatérve: "sosem voltam annak a híve, hogy valamit fogjunk meg és húzzuk le a sárga földig, mert minimum meg kell indokolni, hogy miért nem tetszett nekem. Én sem szeretem, hogyha az én kedvenceimre indokolatlanul mondják, hogy rossz,de ha megindokolják, akkor elfogadom." Ezzel maximálisan egyetértek. Én a Sok hűhóban a 2012-es változatot írtam le nagyon, de igyekeztem értelmesen megmagyarázni a szubjektív véleményem. És szívesen beszélgetek bárkivel az ellenvéleményéről. :)
Köszi, örülök, hogy írtál és számítottam arra, hogy az a film egyébként is elég megosztó, szóval maximálisan megértem, hogyha te szereted :)) A musicalből én nem is igazán tudom eldönteni, melyik verzió tetszett, mert olyan szerelem első látásra volt mindkettő :)
TörlésNem hiszem, hogy az a darab elnyerte volna a tetszésemet, mert Klasszikusokba nem szabad szlenget rakni. Pont. Bár én alapból nehezen viselem a szlengszavakat, néhányat használok, de csomótól kiver a víz. :)
Szerintem negatív kritikát írni így korrekt, utálom, mikor valaki azt mondja arra, amit szeretek, hogy "szar" indoklás nélkül. A kedvenc könyveimről is mindig olvasok molyon negatív kritikát, sőt sokszor egyet is értek nagy részükkel, de nekem az akkor is a kedvencem :)
Még egyszer köszönöm a dicsérő szavakat. Csak most jutottam oda, hogy válaszoljak, mert most is vettem véletlenül észre, hogy jött megint komment, még ki kell tanulnom a blogger rejtelmeit.