Miss Library

Allie és Noah tizenévesek voltak, amikor találkoztak, az első pillanattól kezdve rokonszenveztek egymással. Kibontakozó szerelmük hamar beteljesedik. A lány gazdag szülei azonban ellenzik kapcsolatukat, így a két fiatal útja elválik egymástól. Amikor néhány esztendővel később újra találkoznak, a szerelmük újjáéled, és Allie-nek hamarosan választania kell társa és társadalmi rangja között. Történetüket, melynek fontos jelentősége van számára, egy idős úr olvassa fel újra és újra egy hasonló korú hölgynek.

Minden lány életében eljön az a fordulópont, mikor az illető először látja a Szerelmünk lapjait Igen, nekem már eszembe sem jut, hogy valaki ne nézze meg.., mert ez a kicsit is romantikus nőneműeknek egyszerűen kötelező.  Nem kertelek tovább, már az első húsz percben rázott a zokogás és bőven a film befejezte után is bőgtem. Gondolhatjátok.. Úgy néztem ki reggel, mint valami elvetemült Pikachu hasonmás.  Lehet, hogy ez vicces, de kezeket fel, aki végigbírja nézni ezt a filmet egy kicsi elérzékenyülés nélkül.. *tücsökciripelés* Erről beszéltem. Ez a film kifacsarta a szívemet, darabokra tépte és elhajította jó messzire. Egész nap ezen gondolkodtam és nem is tudok mit mondani. Gyönyörű, szívszaggató és tényleg egy egész életen át tartó szerelemről szól és az én érzékeny, reménytelenül romantikus lelkemnek csak ennyi kellett, ahhoz, hogy telefújjak egy fél csomag százas zsepit és hagyjam, hogy csendben rázzon a zokogás..

Nick Cassavetes rendezésében, Nicholas Sparks regénye alapján, főszerepben pedig Ryan Gosling és Rachel McAdams.

Az alaptörténet még ha kicsit sablonnak is tűnik, szerintem különleges. Magában hordozza a tipikus Nicholas Sparksos elemeket, de azokat már megszokhattuk. Történetünk 1940-ben kezdődik egy kisvárosban, Seabrook Island-en. Adott egy gazdag, arisztokrata lány, Allie és egy helybéli, szerény körülmények között élő fiú, Noah. Mit ad isten, a két fiatal egymásba szeret. Az egész egy nyári kalandnak indul, de tényleg teljes szívükkel, mélyen szeretik egymást és én egyszerűen imádtam őket. De ahogy vége a nyárnak és Allie szüleinek eszébe jut, hogy van egy lányuk, minden fenekestül felfordul és elválasztják őket egymástól, még elbúcsúzni sem tudnak. Noah 365 levelet ír a lánynak, egy évig minden nap, de ezek csak évek múltán érnek el a címzetthez. –Itt jön a rész, mikor Kíra elkezd fuldokolni a könnyeiben– Évek múltán ismét keresztezik egymást útjaik, de akkor Allie már jegyben jár egy másik férfival és emiatt még több bonyodalom jön a képbe. Mindez két idős emberen keresztül tálalva, vagyis egy idős úr olvassa fel egy sajátos otthonban egy alzheimer kóros hölgynek.

Nem szeretnék olyan hatalmas spoilerekbe belemenni, kicsit talán kiszámítható is, ugyanis én már nagyjából a felénél levettem, hogy miről van szó, de ez természetesen nem akadályozott meg abban, hogy legalább három liter vizet veszítsek a szemeimen keresztül, de nem ám. A vége gyönyörű és az egész film olyan üzeneteket közvetít az igazi nagy szerelemről, hogy ha eszembe jut megremeg a szívem és elkezdek sűrűn pislogni. Ez a film megríkatott és lehetetlen pillanatokban megnevettetett, tipikusan az, mikor a könnyeiden keresztül mosolyogsz, de nem tudod, minek örülsz és miért sírsz, egyszerűen elragadnak az érzelmek és ahogy a két főszereplő egymásba szeret, te beleszeretsz magába a szerelembe, abba ami kitart minden megpróbáltatás ellenére is. Bocsánat, azt hiszem kicsit túl költői vagyok, de csak így tudom megfogalmazni azokat az érzéseket, amiket ez a csodálatos film kiváltott belőlem.  Kétségtelenül hatalmas alkotás a maga szépségeivel és azt hiszem az ilyen szerelmen kívül én kicsit még Ryan Goslingba is beleszerettem. Kicsit…. De még hogyan.. Allie néha megmondom őszintén egy hisztis libának tűnt, de még megbocsájtható mértékben, Noahról meg nem tudok mit mondani, legyen elég annyi, hogy aki ilyen pasit szerez magának, megfogta az isten lábát, mert Noah valószínűleg nem terem minden bokorban. Kitartó és romantikus típus.

Imádtam, ahogy bemutatták magát a szerelmet, ezt nem is tudom hogyan leírni, inkább kiidézem a filmből:

„Nem sok mindenben értettek egyet. Tulajdonképpen semmiben. Állandóan veszekedtek, minden nap sértegették egymást. De a nézeteltéréseik dacára egy dolog közös volt bennük: imádták egymást.”

„Nem lesz könnyű, iszonyú nehéz lesz. Minden nap meg kell küzdenünk, de én erre vágyom, mert akarlak téged mindenestül, örökre, együtt, minden nap.”

„Már nem vagyok szomorú, mert tudom, hogy ez igazi szerelem volt. És ha egyszer a távoli jövőben találkozunk az új életünkben, boldogan fogok rád mosolyogni, és majd eszembe jut, hogyan hevertünk a fák alatt, miközben megtanultunk szeretni!”

Na, erről beszéltem, hölgyeim és uraim. Lehet, hogy cukormáz, lehet, hogy elrugaszkodott, talán nem is valósághű és esélytelen reményekbe ringatja az olyan túlontúl érzelemközpontú lányokat, amilyen én is vagyok, de engem ez korántsem érdekel, mert, még ha idiótának is néztek most mindannyian, én igenis hiszek az ilyen mindent elsöprő és örökké tartó szerelemben. Itt van a pillanat, mikor mindenki megjósolja nekem, hogy egyedül halok meg..

Azt hiszem a fentebb összehordott pink csillámporral már sikerült elüldöznöm minden hímnemű és fiús lány olvasómat, ezúton is szeretnék elnézést kérdezni a tényért, hogy mikor szembe jön egy sírós romantikus film én egyszerre csak túl lányos lánnyá változom, aki egy érzékeny szörnyeteg… Tudnám még oldalakon keresztül dicsérni ezt a remekművet, de akkor szerintem.. El sem merem képzelni mit tennétek velem.. Mindenesetre próbáljátok meg magatokat túltenni az én nyálas, szerelmes gondolataimon és kössétek fel a nacit, mert pár nap múlva jön a Kedves, John! Muhahaaa! Te jó ég, mennyi horrort kell majd néznem, hogy kiengeszteljem a nem romantika kedvelő olvasókat..

Szilvi, ha ezt most olvasod és végigrágtad a korábbit, akkor bocs a traumáért, amit az igaz szerelemről locsogtam össze, meg Ryan Goslingról, majd kiengesztellek..